koponyamkorul

Ébredés. Szívzakatolásra. Valami nagyon nincs rendben. Valami nagy baj van. Zihálás, verejték, szerintem halottfehér a bőröm, de nem, mégsem, inkább szürke, halottfehéret ki látott már. Jó ez így, szürkén. Jó szó, jól leírja, tényleg ilyen. De le lehet-e írni a rémület bőrszínét?

És valljuk be, ez azért más, ebben van részünk. A szabad akaratnak vagy minek, röhejes egy alapállás, a fél az fél, mit ragozzuk. Persze, ragozzuk, -k, -sz, -Ø, -ünk, -tek, -nek. Ütemre érkezik a halál. És részünk van benne.

Nekem legalábbis igen, jókora. Én hívtam, elvégre. Vagy nem hívás a reggeli hét feles? (Eredetileg napi hét felest akartam írni, de rájöttem, hogy csúnyán hazudok). Jóvan, hívtam, és akkor mi van? Játszottam a tűzzel - és akkor most meg kell égnem? Igen. 

Ébredés. Verejtékben úszva, dideregve. Kocsonyás mindenem, forgolódom, filmet kapcsolok, pólót cserélek, semmi nem segít. Beírom a gugliba, hogy delirium tremens, és riadtan látom, hogy az ivás után akár több nappal is jelentkezhet. Fasza. Egy hetes rettegés következik, pedig már az ez éjszakai is kicsinál. Mert őrülten mardos a bűntudat. Szorongáshullámok öntenek el, mi a fenét csinálok, anya vagyok, úristen, mennyi pénzt ittam el, milyen hülyeségeket mondtam, már megint hol tartok, hová süllyedtem. És az alkoholhiány csak dobál és dobál. Még órák vannak hátra, amíg kinyit valami, és gyógyfeleshez jutok.

Újabb ébredés, ez jó, legalább kicsit beájultam. De nem javult semmi, ugyanúgy ver a víz, tekeri a torkom a szorongás, a fejem súlyos és billeg, a nyelvem ólomnehéz, büdös és nyirkos vagyok, de elképzelhetetlen a táv, amit a fürdőig meg kéne tennem. Tudom, csak az lenne a megoldás, ha két nappal később lenne vagy ráinnék. Gugli, tuti, van olyan, hogy italfutár. Van is, már majdnem tárcsázom, mikor eszembe jut, hogy fel fog ébredni a gyerek. Meg az egész ház, hogy a fenébe magyarázom meg. Kínlódok tovább, az óramutató vánszorog, csak nem akar 6 óra lenni, hogy elküszködhessem magam az italboltig.

Úgy kell nekem, úgy kell nekem. Forogjak csak nyársra tűzve. Homok a számban, reszketés az izmaimban, nyúlós nyirok a bőrömön, és mindez semmi a szorongásvonat megújuló rohamaival szemben. Mindent megadnék, hogy újra ott legyek, a tegnapi legelső pohárnál, és ne igyam meg. De most már nincs mit tenni, ezt kell valahogy helyrehozni, innom kell.

Eltervezem, hogy lesz. Egy kétdekás vodka, az nem érződik annyira a leheleten, esküszöm, ennyi lesz csak. Hogy helyrerántson, aztán valahogy végigcsinálom ezt a napot. Délre már jól leszek, délre már jól lehetek. Csak addig ne dögöljek bele.

Mindjárt 6 óra, nyit a bolt. Kínkeservesen magamra szedem a ruhákat, sokat, vacog a fogam a szeszhiánytól. Már az utcán belehúzok a vodkába, átjárja a testem, tán jobb is valamivel, de még messze az emberi kinézet, még innom kell. Kettőt vettem, a biztonság kedvéért. Az első ki is ürül, mire hazaérek, tekerem nyakát a másodiknak, még jó, hogy betáraztam. Fél 8-ra már egész tűrhető vagyok, tus, smink, kényszeredett mosoly, miközben belül valaki miszlikre aprít, a fejem zakatol, de a kívül sem rózsás: a mozdulataim még mindig szélesek és koordinálatlanok, csak észre ne vegyék. Még egy utolsó korty a kiürülő üvegből, aztán jöhet a munka. Csak előbb még beugrok a boltba, egy újabb, immár üdítősbe áttöltött üvegért. Csupán a biztonság kedvéért....

Az egész azzal kezdődött, hogy... de igazából nem is tudom, hogy hol kezdődött. Ami biztos, hogy a fiam születése előtt nem voltam alkoholista. Nagyivó, az voltam. Bulis nő, kemény csajszi, bárkit az asztal alá ittam, ha akartam. És akartam – hírhedtséget, jófej-titulust, konyaktól megeredt nyelvet, vodkától meglóduló vehemenciát, megismételhetetlen hajnali diskurzusokat, együtt-kóborlást, napkeltei lebegést. Persze ott és akkor, amikor helye volt, összejöveteleken, akár rendszeresen is egyetemi duhaj délutánokon, de később csak módjával, elvégre komoly dolgozó nő lettem, évente ha kétszer befigyelt valamilyen nagyobb dorbéz. Ilyenkor mindig a végsőkig pörgettük az éjszakát, másnap reggel a kutyaharapást-szőrivel jegyében rövidekkel orvosoltuk a macskajajt, aztán ment tovább minden a maga mókuskerék-vágásában.

Ezeknek is vége szakadt, családot alapított mindenki, én is, igaz, csonkát sikeredett, az apuka lelécelt az egyéves gyerek és a depressziós anya mellől – de nem ezért kezdtem inni. Sőt, tulajdonképpen nem is kezdtem el inni. Csak buliztam egyet jó pár év után, egy olyan isteneset. A gyerekre nagyszülők vigyáztak, és szerencsére, mert megtörtént az, ami addig soha: meglátszott rajtam az ital. És a macskajaj is hangosabb volt, mint addig bármikor. Az ébredés (és erről a szóról nekem már csakis ez jut eszembe) úgy zajlott, mint mindig: döntöttem magamba a másnapi feleseket. Egy ideig működött is, energikus és szellemes voltam, így, pálinkákkal kibélelve meg se kottyant az elmúlt éjszaka. Csakhogy nem hagyódott abba a döntögetés, és délutánra igencsak távol álltam a szellemesség minden formájától. Estére meg úgy fejre billentem, hogy azon a következő reggel csak egy újabb feles segíthetett. És ez így ment napokig, miközben mardosott a bűntudat, hogy alkoholos lehelettel adom a jóéjtpuszit, konyakkal teli táskával megyek az óvodába. Pedig hol voltam még az igazi bűnöktől!

Mert az még csak az eleje volt. Még fogalmam nem volt róla, hogy mindez rendszeres lesz. Hogy két-három havonta eljön az idő, amikor magam sem tudom, miért, de muszáj betérnem a boltba egy üveg konyakért. És hogy dacára minden tapasztalatomnak, elhiszem, hogy csak ez az egy üveg lesz, aztán meg egy hét múlva is csak azért imádkozom, hogy érjen már véget ez az egész, és felesek helyett kávéval induljon a napom.

Mert így lett. A kisfiam mellett, később a felelős munkám -jesszusom! hát gyerekek vannak rám bízva! - mellett, a mintaértékű életet élő családom mellett. Ittam. Két-három havonta ugyan, de ittam. És nem akárhogy. A kezdet-estén is sokat, de az nem volt újdonság, az asztal-alá-ivás szokása sorjázta a feleseket – ám a másnapi ámokfutás vége egyre kevésbé látszott, egyre hosszabbra nyúlt, egyre kiszámíthatatlanabb és kezelhetetlenebb lett.

Noha a forgatókönyv nagyjából azonos volt. Egy láthatatlan kéz benyom egy láthatatlan gombot, és megveszem az első üveg konyakot. Aznap este a sárga földig, majd ezt orvosolandó, másnap reggel ha van maradék konyak, azt, ha nincs, zúgó fejjel, verejtékben úszva, alig létezve el a legközelebbi italméréshez. Forró és magabiztos remény, hogy délre már jól leszek és józan útra térek. E remény aztán nem hogy porrá zúzódik, de teljesen el is felejtődik, már csak inni akarok, nem azért, mert jó, hanem hogy létezzek, létezhessek mások számára. Beszélhessek, hallgathassak, emberi megnyilvánulásaim lehessenek – mert alkohol nélkül csak magzatpózban kuporognék az ágyon, nem törődve semmivel. Úgyhogy iszok inkább, felest a feles után. Aztán egy ponton elkezdek beledögölni a bűntudatba, de még mindig nem tudom, hogyan van innen visszaút. Mert akarom, hát lesz, valahogy kievickélek az alkoholból. Napokba, olykor hetekbe telik. Közben valahogy gondoskodom a gyerekemről, mi több, bejárok dolgozni.

És még mindig nem tudtam, hogy alkoholista vagyok. Nem hát, hiszen hónapok teltek el egyetlen korty nélkül. Azt azért tudtam, hogy ez nem normális – hogy valaki ne tudjon egy átivott estét feles nélküli reggellel folytatni. De elhessegettem, talán csak a régi szokásokról van szó, lám, egészen a hetekig tartó ivásig visz a „kutyaharapást szőrivel”-beidegződés. És hát én nem iszok minden nap, tehát nem vagyok beteg, csak van egy hülye rossz szokásom, a reggeli gyógyító felesek, azok tehetnek mindenről. 

És most jön a köszönet ideje, bekezdése. Mert egy origós cikkből tudtam meg, hogy tényleg nagy baj van velem. Hogy nem csupán az az alkoholbeteg, aki nap mint nap dönti magába a spirituszt. Hogy az időszakos ivásnak is megvan a maga kórképe. Hogy a gépszíj valóban gépszíj, és van olyan, hogy gépszíjas alkoholista, aki csak időnként iszik, de akkor nagyon.

A cikk elolvasása után hirtelen minden világossá vált. A ki-tudja-miért ivásaim, szisztematikusnak tűnő önsorsrontásaim, éjjeli pánik-, nappali italbolt-rohamaim. Azonnal felkerestem a szerzőt, és ma is örök hálám, amiért aatag (köszönöm neked!!!!) a szárnyai alá vett, válaszolt, mesélt, kérdezett, meghallgatott, és gyengéden, de határozottan az AA felé terelt. Most itt vagyok, köztük, az Anonim Alkoholisták között. Hiszem, hogy ők a legjobb esélyem a gyógyulásra, és hiszem, hogy nincs más út. De azt is tudom, hogy ez rohadt nehéz út, és talán bejárhatatlan is, főként annak, aki nem napi ivó, mégis ólomsúllyal csattannak csuklóján az alkohol bilincsei.

Fél éve már, hogy nem iszok. De nem csupán arról van szó, hogy a gépszíj pihent ebben az időszakban? Nem tudom. Járok az AA-ba, olvasom a könyveket, épülgetek. De sosem fogok egészen felépülni - nem csak azért, mert az "első pohár réme" mindig ott lebeg felettem. Hanem mert hurcolom magammal a bűneim, titkaim, konyakos gyerekkobakra nyomott puszijaim visszataszító emlékét. Soha többé nem tudok már magamra úgy nézni, mint nagyszerű emberre. Mint normális emberre sem. Tudom, szörnyű és szörnyen nehéz ez a betegség  a környezet számára is. De benne lenni rosszabb mindennél.