koponyamkorul

Ébredés. Szívzakatolásra. Valami nagyon nincs rendben. Valami nagy baj van. Zihálás, verejték, szerintem halottfehér a bőröm, de nem, mégsem, inkább szürke, halottfehéret ki látott már. Jó ez így, szürkén. Jó szó, jól leírja, tényleg ilyen. De le lehet-e írni a rémület bőrszínét?

És valljuk be, ez azért más, ebben van részünk. A szabad akaratnak vagy minek, röhejes egy alapállás, a fél az fél, mit ragozzuk. Persze, ragozzuk, -k, -sz, -Ø, -ünk, -tek, -nek. Ütemre érkezik a halál. És részünk van benne.

Nekem legalábbis igen, jókora. Én hívtam, elvégre. Vagy nem hívás a reggeli hét feles? (Eredetileg napi hét felest akartam írni, de rájöttem, hogy csúnyán hazudok). Jóvan, hívtam, és akkor mi van? Játszottam a tűzzel - és akkor most meg kell égnem? Igen. 

Ébredés. Verejtékben úszva, dideregve. Kocsonyás mindenem, forgolódom, filmet kapcsolok, pólót cserélek, semmi nem segít. Beírom a gugliba, hogy delirium tremens, és riadtan látom, hogy az ivás után akár több nappal is jelentkezhet. Fasza. Egy hetes rettegés következik, pedig már az ez éjszakai is kicsinál. Mert őrülten mardos a bűntudat. Szorongáshullámok öntenek el, mi a fenét csinálok, anya vagyok, úristen, mennyi pénzt ittam el, milyen hülyeségeket mondtam, már megint hol tartok, hová süllyedtem. És az alkoholhiány csak dobál és dobál. Még órák vannak hátra, amíg kinyit valami, és gyógyfeleshez jutok.

Újabb ébredés, ez jó, legalább kicsit beájultam. De nem javult semmi, ugyanúgy ver a víz, tekeri a torkom a szorongás, a fejem súlyos és billeg, a nyelvem ólomnehéz, büdös és nyirkos vagyok, de elképzelhetetlen a táv, amit a fürdőig meg kéne tennem. Tudom, csak az lenne a megoldás, ha két nappal később lenne vagy ráinnék. Gugli, tuti, van olyan, hogy italfutár. Van is, már majdnem tárcsázom, mikor eszembe jut, hogy fel fog ébredni a gyerek. Meg az egész ház, hogy a fenébe magyarázom meg. Kínlódok tovább, az óramutató vánszorog, csak nem akar 6 óra lenni, hogy elküszködhessem magam az italboltig.

Úgy kell nekem, úgy kell nekem. Forogjak csak nyársra tűzve. Homok a számban, reszketés az izmaimban, nyúlós nyirok a bőrömön, és mindez semmi a szorongásvonat megújuló rohamaival szemben. Mindent megadnék, hogy újra ott legyek, a tegnapi legelső pohárnál, és ne igyam meg. De most már nincs mit tenni, ezt kell valahogy helyrehozni, innom kell.

Eltervezem, hogy lesz. Egy kétdekás vodka, az nem érződik annyira a leheleten, esküszöm, ennyi lesz csak. Hogy helyrerántson, aztán valahogy végigcsinálom ezt a napot. Délre már jól leszek, délre már jól lehetek. Csak addig ne dögöljek bele.

Mindjárt 6 óra, nyit a bolt. Kínkeservesen magamra szedem a ruhákat, sokat, vacog a fogam a szeszhiánytól. Már az utcán belehúzok a vodkába, átjárja a testem, tán jobb is valamivel, de még messze az emberi kinézet, még innom kell. Kettőt vettem, a biztonság kedvéért. Az első ki is ürül, mire hazaérek, tekerem nyakát a másodiknak, még jó, hogy betáraztam. Fél 8-ra már egész tűrhető vagyok, tus, smink, kényszeredett mosoly, miközben belül valaki miszlikre aprít, a fejem zakatol, de a kívül sem rózsás: a mozdulataim még mindig szélesek és koordinálatlanok, csak észre ne vegyék. Még egy utolsó korty a kiürülő üvegből, aztán jöhet a munka. Csak előbb még beugrok a boltba, egy újabb, immár üdítősbe áttöltött üvegért. Csupán a biztonság kedvéért....

Az egész azzal kezdődött, hogy... de igazából nem is tudom, hogy hol kezdődött. Ami biztos, hogy a fiam születése előtt nem voltam alkoholista. Nagyivó, az voltam. Bulis nő, kemény csajszi, bárkit az asztal alá ittam, ha akartam. És akartam – hírhedtséget, jófej-titulust, konyaktól megeredt nyelvet, vodkától meglóduló vehemenciát, megismételhetetlen hajnali diskurzusokat, együtt-kóborlást, napkeltei lebegést. Persze ott és akkor, amikor helye volt, összejöveteleken, akár rendszeresen is egyetemi duhaj délutánokon, de később csak módjával, elvégre komoly dolgozó nő lettem, évente ha kétszer befigyelt valamilyen nagyobb dorbéz. Ilyenkor mindig a végsőkig pörgettük az éjszakát, másnap reggel a kutyaharapást-szőrivel jegyében rövidekkel orvosoltuk a macskajajt, aztán ment tovább minden a maga mókuskerék-vágásában.

Ezeknek is vége szakadt, családot alapított mindenki, én is, igaz, csonkát sikeredett, az apuka lelécelt az egyéves gyerek és a depressziós anya mellől – de nem ezért kezdtem inni. Sőt, tulajdonképpen nem is kezdtem el inni. Csak buliztam egyet jó pár év után, egy olyan isteneset. A gyerekre nagyszülők vigyáztak, és szerencsére, mert megtörtént az, ami addig soha: meglátszott rajtam az ital. És a macskajaj is hangosabb volt, mint addig bármikor. Az ébredés (és erről a szóról nekem már csakis ez jut eszembe) úgy zajlott, mint mindig: döntöttem magamba a másnapi feleseket. Egy ideig működött is, energikus és szellemes voltam, így, pálinkákkal kibélelve meg se kottyant az elmúlt éjszaka. Csakhogy nem hagyódott abba a döntögetés, és délutánra igencsak távol álltam a szellemesség minden formájától. Estére meg úgy fejre billentem, hogy azon a következő reggel csak egy újabb feles segíthetett. És ez így ment napokig, miközben mardosott a bűntudat, hogy alkoholos lehelettel adom a jóéjtpuszit, konyakkal teli táskával megyek az óvodába. Pedig hol voltam még az igazi bűnöktől!

Mert az még csak az eleje volt. Még fogalmam nem volt róla, hogy mindez rendszeres lesz. Hogy két-három havonta eljön az idő, amikor magam sem tudom, miért, de muszáj betérnem a boltba egy üveg konyakért. És hogy dacára minden tapasztalatomnak, elhiszem, hogy csak ez az egy üveg lesz, aztán meg egy hét múlva is csak azért imádkozom, hogy érjen már véget ez az egész, és felesek helyett kávéval induljon a napom.

Mert így lett. A kisfiam mellett, később a felelős munkám -jesszusom! hát gyerekek vannak rám bízva! - mellett, a mintaértékű életet élő családom mellett. Ittam. Két-három havonta ugyan, de ittam. És nem akárhogy. A kezdet-estén is sokat, de az nem volt újdonság, az asztal-alá-ivás szokása sorjázta a feleseket – ám a másnapi ámokfutás vége egyre kevésbé látszott, egyre hosszabbra nyúlt, egyre kiszámíthatatlanabb és kezelhetetlenebb lett.

Noha a forgatókönyv nagyjából azonos volt. Egy láthatatlan kéz benyom egy láthatatlan gombot, és megveszem az első üveg konyakot. Aznap este a sárga földig, majd ezt orvosolandó, másnap reggel ha van maradék konyak, azt, ha nincs, zúgó fejjel, verejtékben úszva, alig létezve el a legközelebbi italméréshez. Forró és magabiztos remény, hogy délre már jól leszek és józan útra térek. E remény aztán nem hogy porrá zúzódik, de teljesen el is felejtődik, már csak inni akarok, nem azért, mert jó, hanem hogy létezzek, létezhessek mások számára. Beszélhessek, hallgathassak, emberi megnyilvánulásaim lehessenek – mert alkohol nélkül csak magzatpózban kuporognék az ágyon, nem törődve semmivel. Úgyhogy iszok inkább, felest a feles után. Aztán egy ponton elkezdek beledögölni a bűntudatba, de még mindig nem tudom, hogyan van innen visszaút. Mert akarom, hát lesz, valahogy kievickélek az alkoholból. Napokba, olykor hetekbe telik. Közben valahogy gondoskodom a gyerekemről, mi több, bejárok dolgozni.

És még mindig nem tudtam, hogy alkoholista vagyok. Nem hát, hiszen hónapok teltek el egyetlen korty nélkül. Azt azért tudtam, hogy ez nem normális – hogy valaki ne tudjon egy átivott estét feles nélküli reggellel folytatni. De elhessegettem, talán csak a régi szokásokról van szó, lám, egészen a hetekig tartó ivásig visz a „kutyaharapást szőrivel”-beidegződés. És hát én nem iszok minden nap, tehát nem vagyok beteg, csak van egy hülye rossz szokásom, a reggeli gyógyító felesek, azok tehetnek mindenről. 

És most jön a köszönet ideje, bekezdése. Mert egy origós cikkből tudtam meg, hogy tényleg nagy baj van velem. Hogy nem csupán az az alkoholbeteg, aki nap mint nap dönti magába a spirituszt. Hogy az időszakos ivásnak is megvan a maga kórképe. Hogy a gépszíj valóban gépszíj, és van olyan, hogy gépszíjas alkoholista, aki csak időnként iszik, de akkor nagyon.

A cikk elolvasása után hirtelen minden világossá vált. A ki-tudja-miért ivásaim, szisztematikusnak tűnő önsorsrontásaim, éjjeli pánik-, nappali italbolt-rohamaim. Azonnal felkerestem a szerzőt, és ma is örök hálám, amiért aatag (köszönöm neked!!!!) a szárnyai alá vett, válaszolt, mesélt, kérdezett, meghallgatott, és gyengéden, de határozottan az AA felé terelt. Most itt vagyok, köztük, az Anonim Alkoholisták között. Hiszem, hogy ők a legjobb esélyem a gyógyulásra, és hiszem, hogy nincs más út. De azt is tudom, hogy ez rohadt nehéz út, és talán bejárhatatlan is, főként annak, aki nem napi ivó, mégis ólomsúllyal csattannak csuklóján az alkohol bilincsei.

Fél éve már, hogy nem iszok. De nem csupán arról van szó, hogy a gépszíj pihent ebben az időszakban? Nem tudom. Járok az AA-ba, olvasom a könyveket, épülgetek. De sosem fogok egészen felépülni - nem csak azért, mert az "első pohár réme" mindig ott lebeg felettem. Hanem mert hurcolom magammal a bűneim, titkaim, konyakos gyerekkobakra nyomott puszijaim visszataszító emlékét. Soha többé nem tudok már magamra úgy nézni, mint nagyszerű emberre. Mint normális emberre sem. Tudom, szörnyű és szörnyen nehéz ez a betegség  a környezet számára is. De benne lenni rosszabb mindennél. 

Mindig értetlenül néztem azokra a nőkre, akik bántalmazó kapcsolatban éltek. Miért marad olyan ember mellett, aki képes a társát megütni? Miért teszi ki magát újra és újra akár életveszélynek is? Hogyan képes olyan mellé ágyba bújni, aki kezet emelt rá? Aztán, ahogy lenni szokott, ha ítélkezek valami felett, az élet megmutatja az ő oldalát. Bár soha ne ismertem volna meg.

Ahogy B-t sem. De megtörtént egy téli napon, és vele együtt megismertem a poklot is. Pedig mennyországnak indult: túl egy nagy szerelem még nagyobb csalódásán, nem hittem, hogy valaha még megmozdít valaki bennem bármit is. És akkor jött B, valahogy úgy, ahogy Pilinszky megírta:

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Az a fajta szerelem volt, ami mindent visz. Aminél úgy érzed, hogy minden eddigi csalódásodnak egy célja volt: hogy hozzá elvezessen. Hogy a sebeid csak azért lettek, hogy azzá az emberré lehess, aki őhozzá kapcsolódik. És úgy is kötődtünk egymáshoz, mint a klasszikus „borsó meg a héja”. Az emberek mosolyogva nézték a párt, akik élénk beszélgetésekben, meghitt mozdulatokban, egymásba fonódó tekintetekben élték napjaikat, mintegy külön világot alkotva kettősüknek.

Persze nem volt ez mentes minden hamis (bár akkor és ott mélységes meggyőződéssel igaznak érzett) és épp ezért veszélyes attitűdtől sem.

Az egymásba fonódás voltaképpen egymásba kapaszkodást jelentett: B depressziós szakaszoktól szenvedett évek óta, és háta mögött volt több önpusztító életszakasz is. Az újonnan jött szerelemtől szárnyra kapott, alkotni kezdett, figyelt az egészségére, először érezte igazán boldognak magát, amit lelkesen mesélt örvendező barátainak. Megváltóra talált, a szerelemre, ami, úgy tűnt, elűzött minden sötét felleget. Én pedig, egyfajta Terézanyuként, sütkéreztem a megmentés szívet melengető érzésében. Egy mindent egy lapra feltevő elveszett lélek és az ő megmentő Terézanyuja egymásra lelt. Halálra volt ítélve az egész. Ez persze csak fél év múlva kezdett el felsejleni.

Amikor először tántorgott haza félrészegen, és ködös elméje szórta rám az átkokat, amiért nem tudom őt megmenteni. Meg amiért nekem annyival jobb, lám, mindig milyen vidám vagyok. Amiért az összes barátja puszival köszönt, mert ingyenprostit kap egy pillanatra. Amiért lélegzem.

Döbbentem ültem, úgy éreztem, egy világ dőlt romba. A mi kettőnk világa, amelyben mindig a legszebb és legkedvesebb szavakkal szóltunk egymáshoz. A világ, amelynek közepén B. arcképe volt, a legszelídebb, legszebb lelkű férfié. Akit most sehol sem láttam már ennek a gonosz, ittasan hadonászó, gyűlölettől fröcsögő lénynek eltorzult arca mögött.

Reggelig zokogtam a vendégszobában (az ő lakásában laktunk), alig várva és rettegve az ébredését. Magyarázatot vártam, semmissé tételt vágytam, mint egy rossz rémálomnál, szertefoszlást akartam. Mogorván és szótlanul kelt, a legkevésbé a duzzogó arcomra vágyott, mondta, egyébként is, látszik, hogy ez se fog menni neki, ő pusztulásra van ítélve. Mióta az életében vagyok, olyan, mintha nem is önmaga lenne, az ő sorsa a szomorúság, én meg átmosom itt az agyát a szerelemmel.

Mintha egy másik ember lett volna. Ő, aki eddig egy külön töltött éjszakát is napokig emlegetett, most a lehető legtávolabb akar magától tudni. Összepakoltam, elmentem.

Három nap múlva megjelent, sírva esküdözött, hogy az ital és az előtörő depresszió beszélt csak belőle, nélkülem elveszett ember, soha többé nem akar visszazuhanni abba a gödörbe, amelyben a találkozásunk előtt élt. Terézanyu gombja is benyomódott, de főleg a szerelmes nő reményittas szívéről zuhant le a kő, lám, mégis itt van Ő, aki az előtt a szörnyű éjszaka előtt a világok legszebbikének volt megteremtő-társa.

Már sebekkel és bizonytalanságokkal, de még mindig a legodaadóbb szerelemmel visszaköltöztem. B. depressziója azonban továbbra is fennállt, sötét tekintettel járkált fel-alá a lakásban, felém pedig valamiféle gyengéd szomorúsággal viszonyult, a „bármilyen jó, hogy vagy nekem, szívem, a szerelem nem elég ekkora bánathoz” lemondó keserűségével.
Bármit megtettem volna, hogy újra a szerelem kezdeti lángolásának eufóriájában lássam. Illetve nem is abban, hanem csak a bánatmentességben, amit annak köszönhetett. De azt mondta, hogy csak annyival segíthetek, ha érzi a csendes jelenlétemet. Lábujjhegyen jártam, ha alkotott (gyönyörű festmények kerültek ki a kezei alól), csitítottam, ha paranoid dühében vádolta az ismerőseit, gyűlölködött a tehetős fiatalok vagy a lassan botorkáló öregek útjába kerülésén. A moziból arra jöttem haza, hogy pánikrohamban zihál a sarokban, a másnapi munkavacsora előtt szorongva könyörgött, hogy ne menjek el.

Egy hét múlva meg üvöltött, hogy takarodjak. Már nem volt szokatlan az ordenáré hangnem, már nem vágott mellbe, hogy így beszél, megszokott volt a múltkori roham után. Még felháborodtam és vérlázítónak találtam, hogy előbb visszakönyörög, aztán újra kidob. Pár hónap múlva már ezt se, addigra lejátszódott négyszer-ötször.

Ő már nem, csak saját magam okozott meglepetést: hogy újra és újra vissza tud könyörögni. Hogy újra és újra elhiszem, ezúttal másképp lesz, most már tanult az elmúltakból, és egyik elzavarása sem ő volt, csak az ital beszélt belőle. Hogy nem, végképp megértette, hogy nem tud már többé nélkülem-létben lenni. Elhittem, aztán meg hagytam, hogy bántson érte, amiért vele-mellette vagyok, és ő nem tud a munkájára, önmagára koncentrálni a nagy szerelemtől. Mint egy meghunyászkodó kiskutya, úgy voltam már a végén mellette. Boldog voltam, ha örömet okoztam neki, és „húztam a belem”, ha kiabált, amiért az életében vagyok, még bűntudatom is volt, amiért szerelmet okoztam.

És a dolgok minden szakítás-újrakezdés után egyre rosszabbak és rosszabbak lettek. Az ordenáré hangnem még tovább fajult, az érzelmi terror még nagyobb méreteket öltött, a bezárás még szorosabb lett, már a családdal való találkozásokért is kaptam a fejemre. Aztán egyszer csak szó szerint is: a veszekedés hevében a falnak szorított, a kezeim hátracsavarva, úgy sziszegte az arcomba „érveit”, majd belefejelt az államba, nem nagyot, de ahhoz elegendőt, hogy a falon koppanjon a fejem. Ezt a szabályt gyerekkorom óta sulykolta belém az anyám: az első ütésnél azonnal lelépni. Így is tettem, és többé már nem mentem vissza.

De egyvalamit megértettem: azt az erőt, ami visszaviszi a bántalmazottat a bántalmazóhoz. A reményt, hogy másképp lesz. A bántalmazó ígérgetéseit, a beléd táplált hitet, hogy csak te mentheted meg. Ha nem is ütöttek, éveken keresztül érzelmi terror alatt, önmagamból kifordulva, mindenki mástól elfordulva éltem. És hogy hogyan volt erőm kilépni? Sehogy – ha nem történik meg az az ütés, ha nem jutunk el a legdurvább végpontra, ahol már minősíthetetlen szavak röpködnek és hátracsavaródik a kéz, akkor talán még sokszor végigjátszom az oda-visszautat. Ahogy sokan végigjátsszák, és sokan el sem mennek, csak maradnak, benne a pokolban. És rémületes, hogy milyen könnyen eljuthat odáig az ember, hogy tűri a tűrhetetlent. Többé nem ítélkezek azok felett, akik nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatból. Már tudom, hogy milyen rettenetesen nehéz, és milyen észrevétlenül kerül a spirálban egyre mélyebbre az ember. Bírálat helyett már csak mély együttérzés és a remény van bennem, hogy másnak is sikerül kikerülni abból, amiben soha, senkinek sem szabadna benne lenni.