koponyamkorul

Mindig értetlenül néztem azokra a nőkre, akik bántalmazó kapcsolatban éltek. Miért marad olyan ember mellett, aki képes a társát megütni? Miért teszi ki magát újra és újra akár életveszélynek is? Hogyan képes olyan mellé ágyba bújni, aki kezet emelt rá? Aztán, ahogy lenni szokott, ha ítélkezek valami felett, az élet megmutatja az ő oldalát. Bár soha ne ismertem volna meg.

Ahogy B-t sem. De megtörtént egy téli napon, és vele együtt megismertem a poklot is. Pedig mennyországnak indult: túl egy nagy szerelem még nagyobb csalódásán, nem hittem, hogy valaha még megmozdít valaki bennem bármit is. És akkor jött B, valahogy úgy, ahogy Pilinszky megírta:

Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerűen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Az a fajta szerelem volt, ami mindent visz. Aminél úgy érzed, hogy minden eddigi csalódásodnak egy célja volt: hogy hozzá elvezessen. Hogy a sebeid csak azért lettek, hogy azzá az emberré lehess, aki őhozzá kapcsolódik. És úgy is kötődtünk egymáshoz, mint a klasszikus „borsó meg a héja”. Az emberek mosolyogva nézték a párt, akik élénk beszélgetésekben, meghitt mozdulatokban, egymásba fonódó tekintetekben élték napjaikat, mintegy külön világot alkotva kettősüknek.

Persze nem volt ez mentes minden hamis (bár akkor és ott mélységes meggyőződéssel igaznak érzett) és épp ezért veszélyes attitűdtől sem.

Az egymásba fonódás voltaképpen egymásba kapaszkodást jelentett: B depressziós szakaszoktól szenvedett évek óta, és háta mögött volt több önpusztító életszakasz is. Az újonnan jött szerelemtől szárnyra kapott, alkotni kezdett, figyelt az egészségére, először érezte igazán boldognak magát, amit lelkesen mesélt örvendező barátainak. Megváltóra talált, a szerelemre, ami, úgy tűnt, elűzött minden sötét felleget. Én pedig, egyfajta Terézanyuként, sütkéreztem a megmentés szívet melengető érzésében. Egy mindent egy lapra feltevő elveszett lélek és az ő megmentő Terézanyuja egymásra lelt. Halálra volt ítélve az egész. Ez persze csak fél év múlva kezdett el felsejleni.

Amikor először tántorgott haza félrészegen, és ködös elméje szórta rám az átkokat, amiért nem tudom őt megmenteni. Meg amiért nekem annyival jobb, lám, mindig milyen vidám vagyok. Amiért az összes barátja puszival köszönt, mert ingyenprostit kap egy pillanatra. Amiért lélegzem.

Döbbentem ültem, úgy éreztem, egy világ dőlt romba. A mi kettőnk világa, amelyben mindig a legszebb és legkedvesebb szavakkal szóltunk egymáshoz. A világ, amelynek közepén B. arcképe volt, a legszelídebb, legszebb lelkű férfié. Akit most sehol sem láttam már ennek a gonosz, ittasan hadonászó, gyűlölettől fröcsögő lénynek eltorzult arca mögött.

Reggelig zokogtam a vendégszobában (az ő lakásában laktunk), alig várva és rettegve az ébredését. Magyarázatot vártam, semmissé tételt vágytam, mint egy rossz rémálomnál, szertefoszlást akartam. Mogorván és szótlanul kelt, a legkevésbé a duzzogó arcomra vágyott, mondta, egyébként is, látszik, hogy ez se fog menni neki, ő pusztulásra van ítélve. Mióta az életében vagyok, olyan, mintha nem is önmaga lenne, az ő sorsa a szomorúság, én meg átmosom itt az agyát a szerelemmel.

Mintha egy másik ember lett volna. Ő, aki eddig egy külön töltött éjszakát is napokig emlegetett, most a lehető legtávolabb akar magától tudni. Összepakoltam, elmentem.

Három nap múlva megjelent, sírva esküdözött, hogy az ital és az előtörő depresszió beszélt csak belőle, nélkülem elveszett ember, soha többé nem akar visszazuhanni abba a gödörbe, amelyben a találkozásunk előtt élt. Terézanyu gombja is benyomódott, de főleg a szerelmes nő reményittas szívéről zuhant le a kő, lám, mégis itt van Ő, aki az előtt a szörnyű éjszaka előtt a világok legszebbikének volt megteremtő-társa.

Már sebekkel és bizonytalanságokkal, de még mindig a legodaadóbb szerelemmel visszaköltöztem. B. depressziója azonban továbbra is fennállt, sötét tekintettel járkált fel-alá a lakásban, felém pedig valamiféle gyengéd szomorúsággal viszonyult, a „bármilyen jó, hogy vagy nekem, szívem, a szerelem nem elég ekkora bánathoz” lemondó keserűségével.
Bármit megtettem volna, hogy újra a szerelem kezdeti lángolásának eufóriájában lássam. Illetve nem is abban, hanem csak a bánatmentességben, amit annak köszönhetett. De azt mondta, hogy csak annyival segíthetek, ha érzi a csendes jelenlétemet. Lábujjhegyen jártam, ha alkotott (gyönyörű festmények kerültek ki a kezei alól), csitítottam, ha paranoid dühében vádolta az ismerőseit, gyűlölködött a tehetős fiatalok vagy a lassan botorkáló öregek útjába kerülésén. A moziból arra jöttem haza, hogy pánikrohamban zihál a sarokban, a másnapi munkavacsora előtt szorongva könyörgött, hogy ne menjek el.

Egy hét múlva meg üvöltött, hogy takarodjak. Már nem volt szokatlan az ordenáré hangnem, már nem vágott mellbe, hogy így beszél, megszokott volt a múltkori roham után. Még felháborodtam és vérlázítónak találtam, hogy előbb visszakönyörög, aztán újra kidob. Pár hónap múlva már ezt se, addigra lejátszódott négyszer-ötször.

Ő már nem, csak saját magam okozott meglepetést: hogy újra és újra vissza tud könyörögni. Hogy újra és újra elhiszem, ezúttal másképp lesz, most már tanult az elmúltakból, és egyik elzavarása sem ő volt, csak az ital beszélt belőle. Hogy nem, végképp megértette, hogy nem tud már többé nélkülem-létben lenni. Elhittem, aztán meg hagytam, hogy bántson érte, amiért vele-mellette vagyok, és ő nem tud a munkájára, önmagára koncentrálni a nagy szerelemtől. Mint egy meghunyászkodó kiskutya, úgy voltam már a végén mellette. Boldog voltam, ha örömet okoztam neki, és „húztam a belem”, ha kiabált, amiért az életében vagyok, még bűntudatom is volt, amiért szerelmet okoztam.

És a dolgok minden szakítás-újrakezdés után egyre rosszabbak és rosszabbak lettek. Az ordenáré hangnem még tovább fajult, az érzelmi terror még nagyobb méreteket öltött, a bezárás még szorosabb lett, már a családdal való találkozásokért is kaptam a fejemre. Aztán egyszer csak szó szerint is: a veszekedés hevében a falnak szorított, a kezeim hátracsavarva, úgy sziszegte az arcomba „érveit”, majd belefejelt az államba, nem nagyot, de ahhoz elegendőt, hogy a falon koppanjon a fejem. Ezt a szabályt gyerekkorom óta sulykolta belém az anyám: az első ütésnél azonnal lelépni. Így is tettem, és többé már nem mentem vissza.

De egyvalamit megértettem: azt az erőt, ami visszaviszi a bántalmazottat a bántalmazóhoz. A reményt, hogy másképp lesz. A bántalmazó ígérgetéseit, a beléd táplált hitet, hogy csak te mentheted meg. Ha nem is ütöttek, éveken keresztül érzelmi terror alatt, önmagamból kifordulva, mindenki mástól elfordulva éltem. És hogy hogyan volt erőm kilépni? Sehogy – ha nem történik meg az az ütés, ha nem jutunk el a legdurvább végpontra, ahol már minősíthetetlen szavak röpködnek és hátracsavaródik a kéz, akkor talán még sokszor végigjátszom az oda-visszautat. Ahogy sokan végigjátsszák, és sokan el sem mennek, csak maradnak, benne a pokolban. És rémületes, hogy milyen könnyen eljuthat odáig az ember, hogy tűri a tűrhetetlent. Többé nem ítélkezek azok felett, akik nem lépnek ki a bántalmazó kapcsolatból. Már tudom, hogy milyen rettenetesen nehéz, és milyen észrevétlenül kerül a spirálban egyre mélyebbre az ember. Bírálat helyett már csak mély együttérzés és a remény van bennem, hogy másnak is sikerül kikerülni abból, amiben soha, senkinek sem szabadna benne lenni.