Ébredés. Szívzakatolásra. Valami nagyon nincs rendben. Valami nagy baj van. Zihálás, verejték, szerintem halottfehér a bőröm, de nem, mégsem, inkább szürke, halottfehéret ki látott már. Jó ez így, szürkén. Jó szó, jól leírja, tényleg ilyen. De le lehet-e írni a rémület bőrszínét?
És valljuk be, ez azért más, ebben van részünk. A szabad akaratnak vagy minek, röhejes egy alapállás, a fél az fél, mit ragozzuk. Persze, ragozzuk, -k, -sz, -Ø, -ünk, -tek, -nek. Ütemre érkezik a halál. És részünk van benne.
Nekem legalábbis igen, jókora. Én hívtam, elvégre. Vagy nem hívás a reggeli hét feles? (Eredetileg napi hét felest akartam írni, de rájöttem, hogy csúnyán hazudok). Jóvan, hívtam, és akkor mi van? Játszottam a tűzzel - és akkor most meg kell égnem? Igen.
Ébredés. Verejtékben úszva, dideregve. Kocsonyás mindenem, forgolódom, filmet kapcsolok, pólót cserélek, semmi nem segít. Beírom a gugliba, hogy delirium tremens, és riadtan látom, hogy az ivás után akár több nappal is jelentkezhet. Fasza. Egy hetes rettegés következik, pedig már az ez éjszakai is kicsinál. Mert őrülten mardos a bűntudat. Szorongáshullámok öntenek el, mi a fenét csinálok, anya vagyok, úristen, mennyi pénzt ittam el, milyen hülyeségeket mondtam, már megint hol tartok, hová süllyedtem. És az alkoholhiány csak dobál és dobál. Még órák vannak hátra, amíg kinyit valami, és gyógyfeleshez jutok.
Újabb ébredés, ez jó, legalább kicsit beájultam. De nem javult semmi, ugyanúgy ver a víz, tekeri a torkom a szorongás, a fejem súlyos és billeg, a nyelvem ólomnehéz, büdös és nyirkos vagyok, de elképzelhetetlen a táv, amit a fürdőig meg kéne tennem. Tudom, csak az lenne a megoldás, ha két nappal később lenne vagy ráinnék. Gugli, tuti, van olyan, hogy italfutár. Van is, már majdnem tárcsázom, mikor eszembe jut, hogy fel fog ébredni a gyerek. Meg az egész ház, hogy a fenébe magyarázom meg. Kínlódok tovább, az óramutató vánszorog, csak nem akar 6 óra lenni, hogy elküszködhessem magam az italboltig.
Úgy kell nekem, úgy kell nekem. Forogjak csak nyársra tűzve. Homok a számban, reszketés az izmaimban, nyúlós nyirok a bőrömön, és mindez semmi a szorongásvonat megújuló rohamaival szemben. Mindent megadnék, hogy újra ott legyek, a tegnapi legelső pohárnál, és ne igyam meg. De most már nincs mit tenni, ezt kell valahogy helyrehozni, innom kell.
Eltervezem, hogy lesz. Egy kétdekás vodka, az nem érződik annyira a leheleten, esküszöm, ennyi lesz csak. Hogy helyrerántson, aztán valahogy végigcsinálom ezt a napot. Délre már jól leszek, délre már jól lehetek. Csak addig ne dögöljek bele.
Mindjárt 6 óra, nyit a bolt. Kínkeservesen magamra szedem a ruhákat, sokat, vacog a fogam a szeszhiánytól. Már az utcán belehúzok a vodkába, átjárja a testem, tán jobb is valamivel, de még messze az emberi kinézet, még innom kell. Kettőt vettem, a biztonság kedvéért. Az első ki is ürül, mire hazaérek, tekerem nyakát a másodiknak, még jó, hogy betáraztam. Fél 8-ra már egész tűrhető vagyok, tus, smink, kényszeredett mosoly, miközben belül valaki miszlikre aprít, a fejem zakatol, de a kívül sem rózsás: a mozdulataim még mindig szélesek és koordinálatlanok, csak észre ne vegyék. Még egy utolsó korty a kiürülő üvegből, aztán jöhet a munka. Csak előbb még beugrok a boltba, egy újabb, immár üdítősbe áttöltött üvegért. Csupán a biztonság kedvéért....
Utolsó kommentek